A világ peremén
Mint távoli hegyekről a kéklő áradat, úgy zúdulnak reám a cizellált szavak, ha hallgatom: miként dalolnak mások, tört tükrökön át - a roppant Óriások. Vallomásuk évezredes visszhanggal rebben az időkön túlról mind fényesebben. S mert rám talált valahol, a Tejút szegletén a legszentebb Jóság: Érted világra születtem én. Mint zarándok feldúltam a Csend katedrálisát, hogy titkai csillagködén érkezhessem Hozzád. Hát itt vagyok immár a világ peremén. Alattam föld. Fölöttem fény. Messzebbről jöttem, mint kékellő hegyek, a térben testet öltve, hogy társad itt legyek, hol időm fonalát Tiédbe fonhatom. S bár tudom: mindent leírtak előttem már mások, tört tükrökön át - a roppant Óriások, még nekifeszülök a csöndes csillagoknak - és szótlan vallomásaim, mint könnyek csorognak. |
||
Nimród Laboda (Harmadik versem Hozzád...) |